Szellemi agónia

Fear Factory - Mechanize
 
Tíz éves Fear fanatizmusom jubilálására érkezett az új korong, ritkán tapasztalható lelkesedéssel vetettem bele magam Top3 bandám friss anyagába...
Utóbbi években rengeteg kavarás volt koncertekkel, tagokkal kapcsolatban illetve az újkori FF is megérne pár kört de ezt most elegánsan kihagyom. Egyrészt túl hosszú (és fölösleges) másrészt mindenki aki majd lehoz erről az anyagról egy cikket úgyis ezekkel kezdi. Szóval most vegytisztán csak a lemezről.
Gépesítés.
Nos hát röviden és tömören a lemezcím remekül felvázolja a zene fő csapásirányát. Hihetetlenül rideg de brutális hangzóanyagról van szó amely bár nem sokban különbözik a tipikus Factory stílustól (ez sose gond, hisz ezért szeretjük) de az új tagok és az elmúlt évek tapasztalata simán érződik a számokon.
Bár dalokban mutatkozik meg a lemez (késöbb lesz is szó róluk) de a hangszereseken keresztül könnyebben tudom érzékeltetni a változásokat.
Elsőként Dino játéka: Obsolete és Digimortal az FF életműből illetve Divine Heresy style. Sokkal brutálisabb, death metálosabb mint mondjuk amit Demanufacture-n tolt de mérföldekkel precízebb és hasítóbb a Soul érához képest. Amit Digiből megtartott (nagyon helyesen) azok a tipikus Dinós szállós, akusztikus részek. Azok ott is ütöttek és most is nagyon jók, kellemesek a fülnek a mértéktelen riff orgia közepette. Saját bandájában nagyon rákapott a szólózásra és itt is elereszti magát időnként, egészen konkrétan egy dalban. Összességében tehát csak jól járt a zenekar a nagy visszatérővel, kibaszott jó riffeket gyártott (Chris közel sem volt ennyire kreatív).
Burton hangja még mindig az egyik legjobb a színtéren: jellegzetes orgánum, brutális üvöltés, remek énekhang. Respect! Tovább. :)
A ritmus szekcióból a bőgőjáték azt hiszem skippelhető, de a dob mellett nehéz lenne elmennem már csak Ray nélkülözése miatt is. Mindenki tudja ki ő, milyen egyedi stílusu volt a 90-es évek közepén és nem feledkezve meg arról sem hogy a dalszerzésben is mennyire komoly szerepe volt. Bár nem akárki került a helyére, azért egy jó 15 éve megszokott folyamatból került ki egy fogaskerék ami igen veszélyes tud lenni. Azonban nem vallottak kudarcot a srácok, Dino remek dalokat írt Gene pedig profihoz méltóan asszisztált hozzá. Közel sem egy Individual vagy Symbolic szint amit játszik de ehhez a stílushoz nem is illene az a komplexitás. Iszonyat kétlábgépezések és grindok vannak hullává triggerelve amik garantálják a fejleszakadást. Ez utóbbit a hihetetlenül összepakolt keverés is elősegíti, nem tudom már hova lehet súlyosbodni úgy en bloc a hangzások terén: minden hang kurva tiszta és vaskos. Tényleg fogalmam sincs hol van a plafon...
A dalokról pár szóban mivel nagyon nem lehet mit kivesézni rajtuk: tipikus FF szerzemények. Tömény riffelés, ritmusjáték ezerrel (azért nem egy Meshuggah), nagyon fogós refrének, a korábbiakhoz képest kevesebb sampler mókázás és a lemez végén a jól megszokott chillout lásd Therapy for Pain, Timelessness (Ressurection), Memory Imprints, Human Shields. Tehát aki szereti/szerette a Fear Factory-t az simán próbálja be, Transgressionnél mérföldekkel jobb de talán még az Archetype-nál is pedig azt is egy nagyon jó lemezüknek tartom. Csak azért nem kap tízest mert azért lehetett volna még kicsit csiszolgatni.
 

9/10

Fear Factory - Mechanize

01. Mechanize
02. Industrial Discipline
03. Fear Campaign
04. Powershifter
05. Christploitation
06. Oxidizer
07. Controlled Demolition
08. Designing The Enemy
09. Metallic Division
10. Final Exit

Septic Flesh - Communion

H.P. Lovecraft.
Tagadhatatlanul múlt századunk egyik legfontosabb írója, sötét és rémisztő történetei művészeti ágak sokaságára volt hatással meg úgy en bloc a világra - elég ha csak gondolunk a Cthulhu és Necronomicon szavak közismertségére.
Következő cikk tárgya is egy hasonló, erőteljes inspiráció szülötte és abból sem a fércmunka minőségűé.

Septic Flesh 2008 első negyedévében kiadott visszatérése Communion címmel (most már nagyjából kijelenthető) komoly - pozitív - visszhangot produkált az extrém metál színtéren. Az eset nem véletlen, teljesen egyedi muzsikát sikerült összehozni a görög srácoknak, ami így 2010-hez közeledve nem lebecsülendő teljesítmény. Zenéjüket tekintve a death metál a domináló műfaj bár az internet zugaiban valamiért mégis black metal besorolással találkozom zömmel. Durva és tömény riffek képezik a dalok nagy részét, időnként eszközölnek csak finomabb, dallamosabb gitármunkát. A dob is ehhez igazodik, erőteljes és vad tempók szolgáltatják a könyörtelen alapot, amit a vokál hasonló módon lekövet mélyről jövő, durva hörgés képében. Eddig igencsak 12 egy tucat érzés, de most jöjjenek azok a motívumok amik kiemelik a nagy többségből a zenekart.
Az említett masszív gitárok azon felül hogy súlyos jellegzetességeiket megtartják, nagyon magas szintű ötletességgel párosulnak. Régen találkoztam egy egész lemezen végig kitartó kreatív gitárjátékkal ami egyszerre volt nagyon durva is, hű maradva a szélsőséges stílushoz - valamit nagyon elkaptak itt az arcok (Christos Antoniou és Sotiris V.), ez már bizonyos! Az egyik pillanatban egy brutálisan vastag de egyben fogós, dúdolható riff gyalulja szét az arcod, míg egy másikban kifejezetten kellemes dallam kényezteti a hallójárataidat. Egyszerűen zseniális.
Hogy teljes legyen az öröm, a többi hangszer sem spórolt a kreativitással:a dobok bár az ismert vehemenciával szólnak viszont az "elkövető" (név szerint Fotis Benardo) volt annyira igényes (és képzett :) ) hogy minél több egészséges mennyiségű variálást vigyen a dalokba. Ha egy egyszerű grind ütem darál az örlő riffek alatt, az is biztosan meg van spékelve helyenkénti ritmusdíszítésekkel akár a cinek, akár a hangszer egyéb hozzátartozóinak variációjának egyikével. Mivel azonban a dalok komolyabb összetettséggel bírnak, az ilyesmi szintű "egyszerűség" is igen ritka.Röviden:követi a gitárt, nem él külön életet így adva egységességet a zenének. Remek!
A vokált tekintve is hasonló a helyzet változatosság szintjén bár a lehetőségek itt már kötöttebbek némileg. A basszer/énekes (Seth Siro Anthon - véleményem szerint egyedi orgánumú és rendkívül tetszetős) mély fekvésű hörgése az alap, ezt több alkalommal színesíti magasabb, ordító jellegű hanggal - bár ez inkább amolyan háttérben futó vokál, nem igazán kap önálló szerepet. A szélsőséges ének is megteszi hát a magáét hogy ne kerülgesse a hallgatót a megcsömörlés érzése. Az agresszív hangot ellensúlyozandó, az egyik gitáros néha előveszi tiszta énekhangját hogy zseniális refrént kreáljon, feldobva így az adott dalt de legfőképp, kapaszkodót teremtsen a sűrű zenében. A kommersz jelző talán túl vad de mindenképp erős és fogós dallamokra számíthatunk, amik egy lágyabb stílusban is bőven elférnének. Nagyon passzolnak egyáltalán nem erőltetettek.
Már az eddigiek is egy minőségi zenét sejtetnek, azonban a java még csak most jön. Az, ami az egészre felteszi a koronát. Az, ami - közel - stílus teremtő. Arról van szó ugyanis, hogy az eddig felvázoltakra még felkúszik egy komplett nagyzenekari szereplés! Egészen konkrétan a prágai filharmonikusoké, akik elé a kottát Christos gitáros dobta. Persze sokszor hallhattunk már rock muzsikát komolyzenével párosítva, így jogtalannak is érződhet a lelkesedés de itt valami teljesen új megközelítésről és kivitelezésről van szó. A tételek nem rejtenek nagy, megfejtős klasszikus zenét:veszettül egyedi hangulatot hoztak ki ebből a lehetőségből - ilyet máshol nem hallasz, ebben biztos vagyok. Monumentális, szigorú, nagyon komoly hangvételű aláfestésekről beszélünk ami a korábban leírt profizmussal egyesülve korszakalkotó lemezt kreál.

Ahogy ez a mű tökéletesen összeáll egy egésszé, ez a komolyzene, death metál, Lovecraft-i ihletésű szövegcsokor elegy, az valami hihetetlen! Nem túlzok ha azt mondom hogy minden egyes hang a helyén van és ha akár csak egy is máshol lenne már veszítene értékéből a lemez. Harsonák, trombiták, csellók, egy 32 tagú kórus és megannyi csodás elem képez egyedi hangulatot közel 40 percben.

Dióhéjban:nem italozós buliba háttérzene, figyelmet igényel.
Amit tőlem kérés nélkül, rendre meg is kap.

10/10

 Septic Flesh - Communion

1. Lovecraft's Death 04:08
2. Anubis 04:18
3. Communion 03:25
4. Babel's Gate 02:58
5. We The Gods 03:50
6. Sunlight Moonlight 04:09
7. Persepolis 06:09
8. Sangreal 05:17
9. Narcissus 03:59

Tyranny - Bleak Vistae MCD

Kategorizálhatatlan morajlás. Távolból feléd suhanó gitárzörej.
A nyitó nóta gerince.
Borultabb lelkületű emberek számára rendkívűl fogós, "hagyományos" jellemű humanoidok tébolyultan futnak ki a világból. Ellenben nagyon jó kezdet, roppant eredményesen szűri ki a lemez közelébe nem illő egyedeket.
Az első, végtelenségig kitartott gitárhang, a rémisztően lassú ritmus és a mély, zsigeri hörgés indítja az anyag zenei részét ami első ránézésre - buta felfogással - nem is változik az elkövetkezendő közel háromnegyed órában. Bizonyos tekintetben nem is annyira ostoba meglátás ez, hiszen akármelyik másodpercet is tekintjük meg a késöbbiekben, a korábban említett jellemzők nagyritkán módosulnak csupán.
Viszont.
Ilyenkor kell egy újabb szemrevételezést is eszközölni, ugyanis az anyag iszonytató ereje nem a komplex dalszerkezetben vagy a techinkás hangszeres játékban van - az atmoszféra keltés a cél. Megannyi mázsás riff sorakozik egymás után amikre a szintetizátor borús hömpölygése teszi fel a koronát, unikumnak számító hangulatot teremtve ezzel. Egyszerre zseniálisan zenei és taszítóan emészthetetlen.
Három dal, negyvenöt perc. Tudván ezt a két finn(mi más?)alkotó zseni időnként megtöri a monoton gyászolást nem evilági zörejekkel, gitár és billentyűs kiállással amik egy percre sem tágítanak a kitűzött céltól:világunk végnapját leírni zenei eszközökkel, ijesztően visszafogott sebességgel elmére omló betonfalakat kreálni amik a becsapódáskor elillannak hogy újabb védművek ismét, végtelennek tűnő lassúsággal kezdjék meg dőlésüket koponyánk tartalma felé.
És ez csak ismétlődik és ismétlődik.
Végeláthatatlanul.
A világ mind újabb és újabb arcot vesz fel körülötted ahogy más zenei téma kerül tálalásra:némelyik még megnyugtatónak is nevezhető azonban nagyrészük, szivet kifacsarva búskomor ködöt hint az adott pillanatra - keservesen siratva a magad mögött hagyott "valóságot".
Mert az addig megismert fizikai lét és környezet elenyészik a zseniális lelki képfestésben - kizárod az időt, a helyet, a valót.
Nyomasztóan reálissá válik a nemlét fogalma.
Hogy ezek után mi marad?
Letisztult érzelmek.
Nincs mellékanyag, nincs fölösleg, nincs szellemi törmelék ami az anyagi világ vonzata.Csak magad vagy és egy általad teremtett új környezet.
És ha már idáig eljutottál nézz szét egy kicsit.Lesz látnivaló bőven.

A beavatkozás durva de nyitott elmével újabb szférába emel, ahol a tiszta gondolkodás lehetősége adott csupán a hallgatón múlik meddig merészkedik.

A halandó vélemény:funeral doom gyöngyszem, amit sajnos az egy évre rá kiadott nagylemezzel nem sikerült felülmúlni. Sőt, az a hanganyag már túlzásokba is esik a beteg muzikalitás megalkotása közben, túlságosan szélsőséges lett.
De ez az minicd...Na ez egy Mestermű.
Minden doomer ássa bele magát bátran.

8/10

Tyranny - Bleak Vistae

1. Passing Through Ague 13:33
2. The Leaden Stream 14:11
3. Drown 16:56

Megjelenési dátum: 2004.01.31.